Halála után néhány nappal teszem közzé, bevallva, hogy a trend ellenére, ki nem állhattam E.P írói stílusát. Az emberit meg egyenesen gyűlölöm.
Halottról, vagy jót vagy semmit, szól a mondás.
E.P. nem halott, itt fog élni nemzetrontó szelleme még évekig, mindaddig, míg a dolgok egyszer végre majd a helyükre kerülnek.
Az igaz ember szobor-talapzatra, a gané a szemétre.
"ESTERHÁZY MÁTYÁS GYÓNTATÓJA VOLTAM
1955- ben ismertem meg Esterházy Mátyást.
1956- ban kátrányba mártott kötéllel verték.
1957- ben gyermekeivel zsarolták, kényszerítve őt, tegyen "jelentéseket" emberekről,
közhangulatról, nem állt rá. 1957 februárjában egyik kisgyermeke másfél napra
eltűnt, nem tudta megmondani, kik és hová vitték.
Felesége egyre határozottabb követelésére végül igent mondott.
E. Mátyás felkeresett engem, tanácsot kért. Megbeszélésünkön egy társam is részt
vett. Hárman megállapodtunk abban, hogy a jelentéseket közösen fogalmazzuk meg,
olyan formában, hogy soha senkinek ne essék bántódása.
Régi naplóimat nézegetve látom, hogy abban az időben harmincegy személy kért
tőlem hasonló segítséget.
A jelentéseket indigóval írtuk, hogy bármikor hivatkozhassunk írásaink valódiságára.
Esterházy Mátyás nagy ember volt, a nagyok között is nagy, harminckét éves
korában feláldozta magát gyermekeiért, vállalva a megaláztatást, saját társadalmi
osztályából való kiközösítését, megvetést. Rokonainak, barátainak, rögtön a
kezdetnél, elmondta szorongattatásait, kérve, ne féljenek tőle. A ma Magyarországon
és külföldön élő arisztokraták még emlékeznek rá.
E. Mátyás ''jelentései'' miatt soha senkinek nem esett bántódása, mint már
említettem, mindenkor hárman készítettük el a rövid szövegeket.
Később társult hozzánk T. L. nagyszerű történész barátunk, kiváló aggyal és
humorérzékkel megáldott ember volt, nagy mestere ennek a ''mondok is - nem is''
játéknak.
Miért porosodtak ezek az akták valahol egy szekrényben évtizedeken át? MERT
NEM VOLT JELENTÉS ÉRTÉKÜK. Abban az időben minden magyar állampolgárnak
be kellett jelentenie, ha külföldre utazott, vagy külföldit vendégül látott. Egy időben
azt is alá kellett írja az állampolgár, hogy minden kinti tapasztalatáról itthon
beszámol.
''Jelentéseink''-ben szereplő mondataink bárhol nyíltan elhangozhattak volna.
Többször kellett távoznom más és más helyekre, de szabadulásaim után első utam
mindig barátomhoz Esterházy Mátyáshoz vezetett.
Hosszú beszélgetéseinket mindig szent gyónás követte.
Családi élete erősen megromlott az idők során, gyermekeit is ellene fordították.
Idegileg, lelkileg tönkre ment ember lett belőle, magába fordult, a munkába menekült.
Kiváló fordító volt, nívódíjat és állami kitüntetést kapott. A sokszorosan megalázott
ember súlyos lelki válságba került, nem tudott igazán örülni annak, hogy munkáját
megbecsülték.
1978-ban éppen T. L. barátjával a ''jelentésekről'' beszélgetve egy emberrel
találkoztak, aki még a háború előtt felületesen ismerte E. Mátyást. Magas
intelligenciájú-műveltségű, különös képességekkel megáldott ember volt, aki maga is
megjárta a poklokat, négy éven kersztül a legkegyetlenebb dolgoknak vetették alá,
(valaki, hogy saját magát mentse, dobta oda az ÁVO-nak) életét ugyan tönkretették,
de megtörni sohasem tudták, - ez az ember néhány rövid beszélgetés után rájött
Mátyás szorongásainak okára. Nemcsak segíteni akaró, de tudó is volt, amint Mátyás
betöltötte a hatvanadik évét, felmondó levelet íratott vele, - a "Budapester
Rundschau'' nevű újságtól, ahol már szerkesztő-fordító volt - minden nehézség nélkül
elbocsátották. Ugyanakkor egy kis cédula is készült: betegségre való hivatkozással,
néhány soros közlés, mely szerint ''jelentéseinek'' írását beszünteti. A cédulát boríték
nélkül, kezében tartva a jó barát vitte el a megadott időben és helyre, az ott
ácsingózó embernek odanyújtotta ezekkel a szavakkal: ""ezt az embert ne keressék
többet. Nincs.'' 1980 tavaszán mesélték el nekem mindketten - tudom, hogy Mátyást
soha többé nem keresték. Úgy látszik i l y e n szempontból nem volt fontos.
Barátja Mátyást elég rövid idő alatt kiemelte addigi környezetéből, csendes erdei
faházban helyezte el, ahol szorongásai elmúltak, a sokat szenvedett ember
megtanult felejteni.
1998 májusában jött el hozzám a jóbarát elmondani, hogy egy verőfényes délutánon
a faház küszöbén kilépve érte őt fájdalom nélkül a halál, sok iszonyatot látott szemét
barátja fogta le.
E z E s t e r h á z y M á t y á s i g a z t ö r t é n e t e.
N e m b ű n ö s v o l t, h a n e m m á r t í r.
Esterházy Péter könyveit csak hallomásból ismertem, nem olvastam őket, az egy
utolsó kivételével.
Azért nem olvastam könyveit, mert elképzelésem szerint a művészetek minden
ágának feladatai vannak: a gyönyörködtetés, az elme csiszolása, gondolatok
ébresztése, elmélyedés, művelés, lelki támasz. Olyasmi, amit az ember többször
megnéz, meghallgat, elolvas, örömmel, újra és újra, megunhatatlanul. Nincs benne
fennhéjázás, gőg, kitűnni akarás, csak alázat.
Úgy hallom írásaid egy kopár területet bozótot jelképeznek, mely bozótot újra és újra
még jobban összekuszálsz, a sznobok kedvéért. Az ember bármit tesz, de leginkább
bárhogyan teszi azt - mindig tükör. Termeszted a bozótot, nem vezet rajta út, s ha
vezetne, sem lenne hová.
Ahogy hallom, témáid szűk körűek, család, főként Apád, mások feletti ítélkezés és
trágárság, mások írásaiból összeollózott zagyvaságok. Az Apa-komplexus- ból ideje
lenne szabadulni.
Hajszolod, a legkülönbözőbb formákban és még mindig nem érted meg, hogy soha
sem fogod utolérni. Nagy embernek született, nemtelen tulajdonságok nélkül. Nem
tudta mi a gőg, az irigység, a bosszúvágy, az önzés: így természetesen sohasem
érthettétek meg egymást.
Egy bizonyos réteggel el tudtad fogadtatni, hogy író vagy. De mégis mi lesz ezután?
Hiszen utolsó írásodat púpos lélekkel írtad.
Talán két éve annak, hogy valaki szólt neked, a legjobb indulattal: kiveheti mindenki
a saját káderlapját a Történeti Intézetből. Ezt az információt használtad fel, lecsaptál
rá, nem a magadét vetted ki, hanem Apád szenvedéseit a magad hasznára akarva
fordítani, titokban kiadtál egy írást, melynek anyaga törvényesen védett, 60 évig
senki sem nyúlhatott volna hozzá. A kutatók sem, akikre hivatkozol: még egyszer
leírom, SENKI sem kereste volna még 60 év múlva sem ezeket az iratokat, mert
értéktelenek voltak. Előre megfontolt szándékkal bizonyos napra tempíroztad
könyved megjelenését, kerítettél köréje tüzet, bombát, amiből nem lett semmi.
Mit tudsz te egyáltalán Apádról?
Tanúja voltál-e kegyetlenül nehéz óráinak, fájdalmainak?
Bíráskodni mer a fiú az Apa felett?
''Néha elsírta magát'' - írod könnyedén - mégis mit gondolsz, egy meglett férfi,
családja körében időnként csak úgy elsírja magát? Hol van az aktákban, amiket
olyan szorgalommal másoltál, bármi terhelő Apádra nézve? Mindegyiket é n
ellenőriztem és vállalom értük a felelősséget.
Apád díszmagyaros képét óriásira nagyítva kitétetted a Terror Házába?
Milyen minőségben?
A Rákóczi út járdájára táblát tétettél ki, sokszorosan: szenzáció, szenzáció! felirattal.
A ''jelentések'' semmitmondó mondatait te aljasítottad bűncselekménnyé.
Te beszélsz a neved meghurcolásáról?
Írod, hogy T. L. nem hagyja magát beszervezni. Emlékszem rá, mulattató dolog volt,
hiszen ő maga fabrikálta neked a jelentést.
Hogyan írhattad le: Apám sohasem gyónt, csak áldozott???
Látom: könyved borítóját feleséged ''tervezte''. Milyen jogon tépett?
Mindezeket vélt sikered reményében. Tanulság: Ha valaki önmagának akar lovas
szobrot állítani, nézze meg előbb jól: szilárd alapokon áll-e?
Gannából hallom: Apád urnája ma, négy esztendő után sincs elhelyezve neve sincs.
Méltó elhelyezésére az Egyház fog gondoskodni.
Néhány esztendeje túlléptem a kilencvenedik életévemet, de hosszú életem alatt
ehhez fogható gyalázatot, mint amit te tettél, meg nem értem.
Kis időbe telt, míg megkaptam az engedélyt írásom nyilvánosságra hozatalára, arra
is, hogy földi létének befejezése után négy esztendővel fennszóval még egyszer
elmondhassam az oly sokszor elmondott szavakat:
Matthias, ego te absolvo
p. J."
2002. júniusában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése